Mi a nyelvi gátlásoldás? Hogyan függ össze a nyelvoktatás és a coaching?

Nemrégiben az egyik tanári fórumon az új felsőoktatási követelményrendszer tervezett változtatása kapcsán éles vita folyt arról, hogy mi magyarok miért nem beszélünk jól és lazán idegennyelveket.

Vajon segítené ennek a ténynek a változását az, ha az egyetemi felvételi előfeltétele minimum egy középfokú nyelvvizsga megléte lenne törvénybe iktatva? Most az oklevél/diploma megszerzéséhez szükséges a középfokú nyelvvizsga. Sokszor tapasztalom, hogy igen nagy gátat jelent ez a már korán nyelveket tanulni kezdett generáció számára is.

Mi az oka ennek?

A nálam idősebbeknél talán lehet az a naív magyarázat (ebben én nem hiszek), hogy mi nem az idegennyelvek és az utazás világában nőttünk fel, a nyelveket „orosz átképzős” tanároktól tanultuk, akik szintén velünk párhuzamosan fejlődtek nyelvileg és módszertanilag. A fiatalabbaknál azonban elvileg minden adott ahhoz, hogy elsajátítsanak egy nyelvet. Iskolai nyelvoktatás, online feladatok, utazás, cserediák programok.

Természetesen külön kell választanunk a „nyelvvizsgatudást” és a valós nyelvhasználatot. Régebben, amikor még csak a Rigó utcában letehető kétnyelvű vizsga volt elérhető, inkább megmutatkozott a különbség. Az egynyelvű, a nyelvi készségekre és kompetenciákra épülő vizsgák bevezetésével ez valamelyest oldódni látszik. Mégis sokszor tapasztalom, hogy bármely nyelvvizsgával rendelkező, továbbfejlődni akaró tanítványom még egy olyan helyzetben is nehezen szólal meg idegennyelven, mint egy magán nyelvóra. Fél. Szorong. Mi lesz, ha helytelenül ejti ki a szót, ha inkorrekt nyelvtani szerkezetet használ. Pedig elfogadó, segítő, stresszmentes környezetben van. És ez így működik már a kicsiknél is. Harmadikos kis tanítványom mesélte, hogy ők az órán fekete pontot kapnak, ha a már tanult nyelvtant esetlegesen rosszul alkalmazza. Visszagondoltam a gimnáziumi német óráimra, és valami hasonló rémlett fel nekem is. El lehet képzelni mennyire voltunk bátrak és motiváltak arra, hogy idegennyelven beszéljünk. Szerencsémre bennem szorongás soha nem alakult ki, ebben azt hiszem nagyon nagy szerepe volt annak az inspiráló főiskolai tanárgárdának, ahol a nyelvtanári képzettségemet szereztem. Azonban mindannyian különbözőek vagyunk. Más a személyiség struktúránk, mások a tudattalan stresszkezelési készségeink, más az érzelmi terhelhetőségünk, más az önbizalmunk szintje és más a családi hátterünk, másképp reagálunk az elvárásokra.

Fontos megjegyeznem, a szorongás szinte mindig csak egy tünet, amely mögött különböző okok húzódhatnak meg. Ilyenkor lehet szerepe a nyelvi gátlásoldó coachingnak, amely által olyan technikákat tanulunk meg, stratégiákat alkotunk, melyek segíthetnek abban, hogy a félelemkeltő helyzetben is kontrollt és eszközt érezhessünk a kezünkben. Nem a szorongás kialakulásának múltbeli személyes okait keressük meg, ez súlyos esetben klinikai szakpszichológusi feladat. A szorongás oka nagyon általánosan az, hogy úgy érezzük (!), nincs döntési lehetőségünk, nincs eszközünk arra, hogy az adott helyzet kimenetelét befolyásoljuk, ezáltal kontroll vesztett állapotba kerülünk.

Vajon hol keresendő a megoldás, hogy elkerüljük a fentieket? A már említett tanári fórumon rengeteg ötlet hangzott el a miértre. Pusztán a tapasztalataim alapján,- ha csak egy okot lehetne választani a sok közül, – akkor az iskolai nyelvoktatásunkat emelném ki. A családon kívül – (most nem szeretnék belemenni a szocioökonómiai státuszkülönbségek nyelvtanulásra való hatásaiba, bár nagyon fontos tényező ez is, ha az ország népességének egészét nézzük) – az iskola tehet a legtöbbet, sőt az iskolának kompenzáló, tehetségkereső és felzárkóztató szerepének is kellene lennie.

Hogyan segíthet a tanár ebben a folyamatban?

Vajon célt ér el, ha a hibás nyelvhasználatért fekete pontot ad? Vagy esetleg az lenne jobb megoldás, ha szorongásmentes közeget teremtene, ahol a gyerekek bátran megnyilatkozhatnak? Ha elsősorban bizalmi kapcsolatot alakítana ki a gyerekekkel és azt figyelné, mely kompetencia területen jó a diák és arra építve próbálná a nyelvtanítási stratégiáját megalkotni? Vajon célravezető lenne – e, ha már az első órákon sikerélményhez juttatná a diákokat, hogy a gyerekek láthassák, hogy képesek elsajátítani és használni az idegen nyelvet? Mi lenne, ha több pár és csoportmunka lenne az órákon a frontális óravezetés helyett? Vajon élveznék-e a gyerekek, ha egy-egy órán a könyvtárban akár a könyvek között vagy akár az interneten az idegen nyelv kultúrájával kapcsolatban kutathatnának? Vajon hogyan változna a „nyelvi” önbizalom, ha a tanár nem rögtön javítaná ki a szóbeli hibákat, hanem a beszélgetés végén, a pozitívumok kiemelésével kezdené majd tenné tudatossá és tüntetné fel fejlődési lehetőségként a hibázást? Ha minden gyerek személyes, írásos visszajelzést kapna a fejlesztendő területekről és az elért eredményeiről? Vajon mi lenne, ha megtanítanánk már kezdetektől a nyelvi önfejlesztést? Ha kezdettől fogva tudatosítanánk, miért is érdemes nyelveket tanulni? Ha megfelelő szintű, a diák felé még teljesíthető, inspiráló, nem túl magas, nem túl alacsony elvárásokat támasztanánk? Ki ismeri a teljesítmény és a stressz kapcsolatát ábrázoló fordított U görbét?

” A stressz ugyanis a kihívás mértékétől függően változik: a legalacsonyabb szinten a túl kevés elvárás érdektelenséget és unalmat vált ki, a kihívás növekedésével fokozódik az érdeklődés és a motiváltság -ami optimális szinten a kognitív hatékonyságot és teljesítményt a lehető legmagasabb szintre emeli. Ahogy a kihívás egyre magasabbra hág, majd meghaladja teljesítőképességünket, és már nem tudunk megbirkózni a feladattal, ezzel egyenes arányban fokozódik a stressz; szélsőséges esetben teljesítményünk és tanulási készségünk összeomlik”  (Daniel Goleman, Társas intelligencia, 356. oldal)

A coaching szemléletű nyelvoktatás iskoláskorban a fenti kérdések figyelembevételével valósulhatna meg.

Felnőttkorban a coaching szemléletű nyelvoktatás nagyon leegyszerűsítve a következőket jelenti:  egy adott nyelvi cél eléréséhez szükséges tananyag megtanulását, az ahhoz szükséges készség gyakorlását és az önmotiváció elsajátítását, a már meglévő nyelvi tudás tudatossá tételét és a nyelvi célhoz való stratégia alkotását. Aki így tanul nyelvet, annak szorongása spontán is csökkenhet, hiszen látja, hogy mennyi tudása és ezáltal eszköze van a szituáció megoldására.

Különbség van a nyelvi gátlás-szorongásoldás és a coaching szemléletű nyelvoktatás között. Míg az első eszközzel a már kialakult problémát lehet hatékonyan kezelni, addig a coaching szemléletű nyelvoktatással megelőzni lehet annak kialakulását.

Vajon elérhető lehet, hogy gimnázium végére minden egyes gyerek középfokú nyelvvizsgával rendelkezzen? Vajon szabad-e törvénybe írva kötelezővé tenni?

Szerintem nem. Cél azonban lehet, és ehhez nagy szükség van a mai nyelvoktatási gyakorlat szemléletbeli átalakítására, például a moderációs- coaching szemlélet bevezetésére.

Felhasznált irodalom:

Kohlrieser, Túszok a tárgyaló asztalnál, 2013

Goleman, Társas intelligencia, 2010