„A nyelv nem tanítható, hanem tanulható”

A fenti mondatot nemrégiben olvastam egy 12 idegen nyelvet igen magas szinten beszélő polyglot cikkében.

Megtetszett, hiszen esszenciálisan ragadja meg ez a kijelentés azt az alapvető szemléletet, amely a felnőttkori idegennyelv-tanulás sikerességét jelentősen meghatározza.

Passzív elszenvedői vagyunk-e csupán a folyamatnak, vagy aktív részesei?

Amíg nem születik meg az elhatározás, az elköteleződés, és a felelősségvállalás az aktív tanulás iránt, addig hiába találkozunk a legjobb nyelvoktató oldalakkal, telefonos alkalmazásokkal, tanárokkal, könyvekkel, vagy a célnyelvi környezettel, addig a próbálkozások nagy valószínűséggel a semmibe vesznek.

Mindegy, hogy valamilyen külső, távolabbi cél, mint például egy jobb munkahelyi pozíció, fizetésemelés, vagy valamilyen belső hajtóerő miatt szeretnénk egy idegen nyelvet megtanulni, a fontos az, hogy legyen, ami a tanulásra ösztönöz, és el tudjuk magunkat idegen nyelveket könnyedén beszélő emberként képzelni.

Régóta vizsgálják pszicholingvisztikával foglalkozó kutatók az idegennyelv – elsajátítási folyamat motivációs tényezőit. Gardner és Lambert (1959) munkájának köszönhetünk két olyan fontos konstruktumot, mint az integratív és az instrumentális motiváció.

Integrativitásról akkor beszélhetünk, ha a nyelvtanuló valamilyen érzelmi szállal is kötődik az adott nyelvet beszélő kultúrához, vágyik például az ott élő emberekkel kapcsolatba lépni, esetleg ott is él és szeretne integrálódni, vagy szeretne hozzájuk hasonulni valamilyen belső késztetés okán.

Az instrumentális motiváció viszont azt jelenti, amikor a nyelvtanuló felismeri a tanulás gyakorlati hasznát a maga számára, vagyis, mint ahogy fent említettem, egy külső cél érdekében kezd el foglalkozni az idegen nyelvvel.

Kezdetben azt gondolták, hogy az a nyelvtanuló kitartóbb és ezáltal sikeresebb a idegennyelv-elsajátításában, aki integratív hajtóerővel rendelkezik. A legkorábbi vizsgálatok ezt a tézist alá is támasztották, később azonban több új megfigyelés árnyalta az első eredményeket.

Azoknál a tanulóknál, akik nem a célnyelvi országban éltek, és a célnyelvet kimondottan, mint idegen nyelvet, az anyanyelvi beszélőktől elszigetelve tanulták, ott a külső – azaz az instrumentális – motiváció is igen hatékony és elegendő volt a sikeres nyelvtanulási folyamathoz. Ezt megerősítette Lukmani (1972) indiai középiskolás gyerekekkel folyatott kutatása, ahol a külső célokkal motivált diákok sokkal több eredménnyel tanulták az idegen nyelvet.

A 2000-es években viszont kimutatták (Csizér és Dörnyei 2005), hogy a két idegennyelv-elsajátítási motiváció szoros kapcsolatban áll egymással, és új fogalmat hoztak létre: az ideális idegen nyelvi én-t. Ez határozza meg valószínűleg azt, milyen lesz a nyelvtanuláshoz való hozzáállásunk, mennyit gyakorlunk, tehát, az ideális idegen nyelvi én befolyásolja közvetlenül nyelvtanulási viselkedés-repertoárunkat.

Mindez azt jelenti, hogy későbbi elképzelt, vágyott identitásunk részét képezi-e az, hogy valódi idegen nyelv használók vagyunk-e, vagy nem. Szeretnénk-e igazán megismerni az adott célnyelvi kultúrát, pozitívan gondolkodunk-e róla, nyitottak vagyunk-e iránta, és mindemellett találunk-e a magunk számára valamilyen kézzelfogható hasznot is, amelyhez az adott idegen nyelv magabiztos tudása segít minket hozzá.

Nincsen jó vagy rossz típusú motiváció, a fontos csupán az, hogy legyen egy olyan hajtóerő, ami nap mint nap tanulásra késztet. Hiszen “a nyelv nem tanítható, csupán tanulható”.

Felhasznált szakirodalom:

Kovács Gábor: Idegennyelv-elsajátítás In: Pszicholingvisztika 1.

Zoltán Dörnyei (2005): The Psychology of the Language Learner: Individual Differences in Second Language Acquisition