Tanácsadásaimon visszatérő kérdés, miért könnyebb az idegen nyelven történő kommunikáció külföldi barátainkkal, mint munkahelyi környezetben, pedig ugyanarról az emberről és tudásról van szó?

A kérdés komplex, csak néhány gondolatot emelek ki.

Számomra nem nyújt e tekintetben elégséges választ kizárólag a személyiségstruktúra, a családi és iskolai nevelés, a fejlődés,- és általánoslélektani nézőpont vizsgálata, noha mindezek feltételezhetően együttesen járulnak hozzá az idegennyelvi gátlások kialakulásához.

Mi a különbség a két helyzet között?

Az egyik informális, kötetlen beszélgetés a barátainkkal, akik elfogadnak és szeretnek bennünket. Nincs hatással nagy mértékben a személyiségünk és képességeink megítélésére, hogy elvétünk-e egy nyelvtani szerkezetet, hogy milyen szókincset használunk.

A másik egy formális szituáció, ahol nyelvtudásunk minősége nagyban befolyásolhatja mind szakmai teljesítményünk, mind képességeink és személyiségünk megítélését.

Általában szeretjük önmagunkat mások felé a legelőnyösebb oldalunkról bemutatni. A számunkra meghatározónak vélt szituációkban különösen fontossá válik, hogy jó benyomást tegyünk.

Azonban amikor idegen nyelven beszélünk, akkor lehetőségeink verbálisan jóval szűkebbek önmagunk reprezentálására, azaz korlátozott nyelvi kódokat (szókincset és nyelvtani szerkezeteket) használunk az anyanyelvhez képest. Még abban az esetben is, ha az idegen nyelven felsőfokon beszélünk. Viszont szinte minden ember tudatában van annak, hogy az adott helyzetben milyen nyelvi elemet és kifejezést kellene használni ahhoz, hogy az odaillő és elfogadható legyen. (Fishman, 1971 ill. Gumperz és Hymes 1972)

Hasonló érzés lehet, mint amikor kicsi gyerekként még nem voltunk képesek pontosan kifejezni magunkat és nem értették meg a szüleink, mit is szeretnénk mondani. Sok gyerek dühvel válaszol ilyenkor, felnőttként is rosszul érint bennünket, ha gondolatainkat nem tudjuk kellő választékossággal kifejezni.

Másrészt, a nyelvnek a csoportidentitás létrehozásában kiemelkedő szerepe van. Például a szakzsargon ismerete és alkalmazása jól jelzi, ki és hová tartozik, egyfajta rangot is jelent.  A sajátos nyelvi kódok ismerete a csoporton belüliség érzését nyújtja, és előfeltétele is egyben a sikeres társas interakcióknak. (Friendly és Glucksberg, 1970) A valahová tartozás érzése az ember számára lényegi motívum.

Vajon az idegen nyelv ismerete is egyfajta csoportidentitást formáló eszköz lehet?

Vajon, ha nem beszéljük az adott idegen nyelvet „tökéletesen”, akkor az a közösség, ahová tartozni szeretnénk tényleg nem fogad be? Vagy ez csak szubjektív észlelés?

Noha tudjuk, hogy az idegen nyelven történő kommunikációnak is igazából egyetlen célja van: azt, amit mondani szeretnénk a másik ember megértse és tudjon rá reagálni. A Világbank nemzetközi konferenciáin például észrevehető e tekintetben egy tendencia. Mivel a jelenlévők a világ összes tájáról érkeznek, és az angol nyelvtudásuk nem egyforma szintű, ezért igyekeznek az előadók és a kerekasztal beszélgetésekben résztvevők a lehető legegyszerűbb angolsággal beszélni, hogy egymás megértését megkönnyítsék. A nyelv ebben az esetben csupán eszköz.

Kérdések sora merül fel bennem még, azonban abban egészen biztos vagyok, hogy a szituáció jellege a fentiekkel összefüggésben, nagyban befolyásolja, milyen mértékű félelmet élhet át valaki az idegen nyelven való megszólaláskor.

Felhasznált irodalom:

Forgács József, A társas érintkezés pszichológiája

Susan T. Fiske, Társas alapmotívumok

Friedmann Schulz von Thun, A kommunikáció zavarai és feloldásuk

A cikk szerzői jogvédelem alatt áll.