Hogyan készüljünk fel egy számunkra fontos idegen nyelven folyó eseményre, mint például állásinterjúra, üzleti ebédre, prezentációra?

Erich Kästner egyik szatírájában (”Sebastian ohne Pointe”, 1969, 239. oldal), fanyar humorral mesél valakiről, aki “zseninek számított a társalgásban – amíg egyedül volt”.

A fontos eseményekre alaposan felkészült, gondosan megtervezett és előre megfogalmazott viccekkel érkezett, hangzatos szakszavakat használt.

Egy alkalommal leendő munkaadója hívta őt meg vacsorára. Eldöntötte, hogy jövőbeli főnöke feleségét, akivel előzetesen beszélt, így fogja üdvözölni:

“A nagyságos asszonnyal eleddig sajnos csupán akusztikailag volt módunk találkozni!”

A férjnek pedig ezt szerette volna mondani, amikor vacsora közben majd a kenyeret kínálja neki:

“Nagyon köszönöm, tisztelt kenyéradóm!”

Semmi nem úgy alakult, ahogy várta. Az első mondatot megilletődve a helyzet valóságosságától a szobalánynak mondta, a második mondat el sem hangozott részéről, mivel igen meglepődött, amikor a vendéglátó kenyérrel kínálta őt, és a következőt mondta:

“Kedves Stock úr, megengedi, hogy egyelőre ilyenformán nyilvánítsam ki kenyéradói mivoltomat?”

Annak érdekében, hogy kétségbeesését palástolja, Stock újra elővette előre begyakorolt mondatát az “akusztikai találkozásról”, ekkor már a megfelelő személynek címezve, de ugyanazzal a sikerrel:

“Igen, nagyon mulatságos, a szobalány már mesélte…”

Az esemény végén hősünk pironkodva, feszengve távozott a kínosra sikeredett helyzetből.

Vajon látjuk-e önmagunkat is ebben a történetben, mikor teljesen eltávolodva saját gondolatainktól, személyiségünktől, görcsösen igyekszünk jó benyomást kelteni általánosan és nyelvileg is a számunkra fontos személyben, legyen az a leendő főnökünk, vagy külföldi partnerünk?

Mi történik ilyenkor?

Feszengünk, viselkedésünk, mondataink mesterkéltté válnak. Túlzott fontosságot tulajdonítunk annak, amiről azt hisszük, hogy tartalmilag, kifejezésmódban, és nyelvtani szempontból jól hangzik és a helyzetnek, – vagyis inkább a jelenlevőknek – szerintünk (!) megfelelő.

Elfelejtjük saját gondolatainkat is, és végül leblokkolunk, hiszen túl cizelláltan szeretnénk fogalmazni, mint amikor anyanyelvünkön beszélünk, ez azonban csupán igen magas nyelvi szinten lehetséges csupán.

Az egyik legfontosabb dolog, hogy leginkább saját gondolatainkból és tudásunkból meríthetünk leginkább ezekben a helyzetekben.

Akkor is, amikor állásinterjún például elhangzik a kérdés:

“Melyek az Ön erősségei és gyengeségei? Fel tudna sorolni néhányat?”

és akkor is, amikor udvariassági csevejkor egy konferencia szünetében egyszerű dolgokról, például a felkínált helyi specialitásról beszélgetünk.

Mindkét esetben megfelelő önismeretre és műveltségre van szükség, nem kizárólag nyelvtudásra, hiszen az idegen nyelv nem más, mint gondolatainkat kifejező kommunikációs eszköz. Tudnunk kell egész egyszerűen fogalmazva, hogy tartalmilag mit szeretnénk vele a másik felé közvetíteni.

Feltételezem, hogy amikor jelentkezünk egy idegen nyelvi állásinterjúra, vagy olyan pozícióban vagyunk, ahol a célnyelven kommunikálnunk kell, akkor már elértünk tudásunkban minimum egy olyan nyelvi szintre (B2), ahol, mint egy kincsesládában kincsekként, már ott van a szókincs, nyelvtani szerkezet, kifejezés-repertoár, amelyet, mint egy valódi nevettető, a kellő pillanatban előhúzhatunk, a beszélgető partner kérdésére válaszolva, a kommunikáció tartalmához passzolóan.

Erich Kästner “hősének” példájából kiindulva, előre bejósolható, mi a következménye annak, ha előre eltervezett forgatókönyvek szerint szeretnénk egy helyzetet megoldani.

Hogyan viselkedünk például, ha leendő beszélgetőtársunk teljesen mást kérdez, vagy reagál az általunk elmondottakra, mint amire eredetileg számítottunk?

Ha kész – konkrét terv van a fejünkben, előre betanult mondatokkal, ezek fognak cikázni fejünkben, kiütve a meglévő és megfelelő, de ilyenkor sajnos passzív szófordulatokat.

Az ördögi kör elindul, hiszen az eleve, önmagában is kihívást okozó helyzetet káros stressz tölti meg, ami fokozza a leblokkolást és a makacs ragaszkodást az irrelevánshoz. Mivel sikertelennek érezzük magunkat, így a következő alkalomra még többet készülünk, újabb még rugalmatlanabb forgatókönyveket és előre kitalált mondatokat tanulunk be, és az ördögi kör bezárul.

Minden egyes pillanatot, sem magunkat, sem a másik embert, nem tudunk és nem is kell kontroll alatt tartanunk.

Picit továbbgondolva a fentieket:

• Készüljünk fel tartalmilag, vázlatosan abból a témából, amivel kapcsolatban majd társalogni fogunk.
• Olvassunk és hallgassunk az adott szókinccsel szövegeket, tartalmukat pár mondatban foglaljuk össze magunknak.
• Nézzük át, frissítsük fel a speciális szakszókincset.
• Semmiképp ne készítsük el előre az összes mondatunkat, ne gondoljunk ki előre fogatókönyveket, hanem önmagunk értékeit megtartva, legyünk kíváncsiak és rugalmasak az elkövetkező helyzetre, emberekre.
• Az általános társalgási témákat is frissítsük fel, tartsuk szinten olvasással, a nyelvben való “benne éléssel”,hogy az állásinterjú, a konferencia szakmai részén túl is kötetlenebbül cseveghessünk.
• Gyakoroljuk a szituációt, akár élesben is. Olyan helyzeteket érdemes keresni, amelynek nincs számunkra igazi tétje.
• Fejlesszük általános műveltségünket, olvasottságunkat, a világ dolgairól való tájékozottságunkat, hogy legyen minden helyzetben társalgási témánk.
  Készüljünk, csak fontoljuk meg jól, hogyan!

Felhasznált szakirodalom:

Friedmann Schulz von Thun: Kommunikációs stílusok

Susan T. Fiske: Társas alapmotívumok

Ronald J. Comer: A lélek betegségei

Kép: Leon Zernitsky